A modern kor tulajdonképpen a 19. század második felében kezdődött, amikor az irodalmi művekben egyre gyakrabban jelent meg témaként az azonos neműek szerelme, amikor a német törvényszéki orvostan jeles képviselői elkezdtek foglalkozni a problémával, valamint az ún. homofil propagandisták (Ulrichs, Kertbeny, Hirschfeld és a Tudományos Humanitárius Bizottság) színre léptek.

Az "új homoszexuális" a jogaiban sértett kisebbség tagjának, s így politikai aktivistának tekintette magát, aki nem elégszik meg az azonos nemű partnerekkel élt nemi élettel, hanem nyíltan követeli minden ilyen irányultságú egyéneknek a keresztény tabuk és előítéletek, illetve elsősorban a korlátozó törvények alóli felszabadítását.

Walt Whitman (1819-1892) 1855. július 4-én megjelentette a Fűszálak című művét, amely korának legnagyobb amerikai költőjévé tette. A mű nem egyszerűen verseskötet, a költő életében 9 kiadásban jelent meg, amelyekben a verseket többször átírta, némelyeknek új címet adott. A harmadik kiadástól kezdve (1860) külön címekkel tematikusan rendezve jelentek meg a versek. Ebben a kiadásban már szerepelt a homoerotikus Calamus-ciklus (Kálmosvirág). A bajtársi szerelem (love of comrades) megéneklőjét a műve a korai angol homoszexuális mozgalom példaképévé avatta. Izgalmas, kalandokkal teli életútján a költő egyik legközelebbi barátjának Peter Doyle kalauz számított.

Oscar Wilde (1854-1900) költő és színműíró az 1890-es években érkezett sikerei csúcsára. Házasságban élt, két gyermek apja volt. 1891-ben ismerte meg a szőke, alabástromarcú, elkényeztetett és vakmerő Lord Alfred Douglas-t (Bosie-t), aki akkor 21 éves volt. A fiú apja, az őrgróf eltiltotta Bosie-t Wilde-tól, de mivel a fiú ezt visszautasította, az erőszakos apa Wilde-ot kezdte provokálni. Névkártyáját a költő klubjában hagyta: "To Oscar Wilde, ponce and Sodomit" (Oscar Wilde-nak, a selyemfiúnak és szodomitának!). A költő - barátai tanácsa ellenére - pert indított az őrgróf ellen. (1861-ig halállal büntették a szodómiát, 1885-től illetlenségnek minősült, s csak az orális szex-ért járt 2 év.) Az őrgróf ügyvédei 10 fiatal fiút tudtak tanúnak hozni: Wilde-ot 1895-ben két év kényszermunkára ítélték. A műveit nem játszották, kegyvesztetté vált. Szabadulása után kísérletet tett arra, hogy kibéküljenek Bosie-val, ellentmondásosan folytatódott a viszonyuk. Az ifjú lord végül megházasodott, vallásgyakorló és fanatikusan melegellenes lett. Oscar Wilde 46 évesen, megtörten halt meg. Wilde hatása óriási, mert sokaknak bátorságot adott, sokakban csodálatot váltott ki. Homoerotikus művei: Teleny, De Profundis.

Karl Heinrich Ulrichs (1825-1895) német jogász (hannoveri bíró) és polihisztor 1862-ben alkotta meg az urning szót - Platón híres Symposium-ja alapján. Ő az ún. "harmadik nem" képviselőit értette rajta, akik női lélekkel megáldott férfi testben élnek (vagy fordítva). 1864-től írta első társadalmi és törvénykezési tanulmányait az uránista szerelemről, arról, hogy a homoszexualitás veleszületett biológiai adottság, tehát nem büntethető. Azt akarta elérni, hogy a német birodalom megalapításakor ne terjesszék ki egész Németországra a porosz büntetőtörvénykönyvnek a férfiak közötti "természet elleni fajtalanságáról" szóló törvényt. Ekkoriban Bajorországban, Würtenbergben, Hannoverben már eltörölték ezt a törvényt. 1867. augusztus 19-én, amikor jogászok előtt érvelt az azonos neműek szerelmének tolerálása mellett és az üldözés ellen Münchenben, hallgatósága kigúnyolta. Valószínűleg ő volt az első meleg, aki nyilvánosan előbújt.

Kertbeny Mária Károly (Benkert) (1824-1882) magyar-osztrák bibliográfus, író, műfordító 1868. május 6-án egy, Ulrichs-nak írt levelében használta először a homosexuel és a heterosexuel kifejezéseket. 1869-ben pedig elsőként használta a kifejezéseket nyilvánosan, a porosz igazságügy-miniszterhez írott levélben, amelyben a férfiak közötti szexuális kapcsolatok büntetése ellen érvelt. Az igazságügy-miniszter helyeselte a reformokat, ezért összehívott egy orvosi csoportot, akitől azt kérte: véleményezzék a kérdést. Az orvosok azonban nem láttak ebben orvosi problémát, erkölcsi kérdésekben pedig nem tartották magukat illetékesnek. Ám az említett büntetőtörvénykönyvet nem tartották megalapozottnak. Ennek következtében a politikusok az "egészséges közvéleményre" tekintettel hozták meg döntésüket.

Dr. Karl Friedrich Otto von Westphal (1883-1890) német orvos 1870-ben egy tudományos lapban közzétett írásában elsőként közölt orvosi esettanulmányt azonos neműek erotikus vonzalmáról. Ez egy olyan nőről szólt, aki vonzódik a lányokhoz nővére internátusában. Arra a következtetésre jutott, hogy a nő pszichopatológiai állapota ellentétes/fordított nemi érzületnek (conträre Sexualempfindung) nevezhető. Westphal a melegséget inkább mentális betegségnek tartotta, mint erkölcsi hibának, ezért javasolta a kormányoknak, hogy töröljék el az azonos neműeket sújtó törvényeket, hiszen orvosi kezeléssel kell a problémát kezelni.

1871-ben Versailles-ban a Német Birodalom kikiáltása után a Reichstag elfogadta az új büntető törvénykönyvet, amelynek hírhedt 175. §-a - a tiltakozások ellenére - a férfiak közötti szexuális kapcsolatot 3-10 évig terjedő börtönnel sújtotta. (Ez a törvénycikk egészen 1969-ig érvényben maradt.)

Richard von Krafft-Ebing (1840-1902), a Bécsi Egyetem pszichiátria professzora, - aki nem volt meleg - Psychopatia Sexualis (A nemi élet eltévelyedései) (1886) című művében a homoszexualitást elfajulásnak, a bomló személyiség jelének tekintette, s szerinte ezért nem lehet büntetni valakit. Néhány évvel később egy tanulmányában módosított álláspontján: "néhány homoszexuális lehet normális" is, azaz nem elmebeteg, az újabb kiadásban már veleszületett anomáliaként írt a melegségről. Egyébként támogatta a német büntető-törvénykönyv 175 §-ának eltörlését is.

Magnus Hirschfeld (1868-1935) neurológus szinte a homoszexualitás tanulmányozásának szentelte életét. Vitatott szaktekintélynek számított. Szerinte a homoszexuális ember átmenet férfi és nő között, azaz a harmadik nem. Közéleti szerepet is vállalt: petíciókat fogalmazott a német törvényhozásnak a büntetőtörvénykönyv hírhedt 175. §-ának eltörléséért, ezen kívül pamfletek, röpiratok írásával a közvéleményt igyekezett befolyásolni.

Egyik megalakítója volt az 1897-ben, Berlinben megalakult Tudományos-humanitárius Bizottságnak (Wissenschaftlich-humanitare Komitee). A világ első melegszervezete a férfiak közötti kapcsolatokat tiltó 175. § hatályon kívül helyezését tűzte ki célul. A szervezet kiadványa volt A szexualitás átmeneti alakzatainak évkönyve (Jahrbuch Für Sexuelle Zwischenstufen), 23 kötete (1899-1923) viszonylagos rendszerességgel jelent meg, s a homoszexualitás különböző aspektusait mutatta be, illetve felméréseket, szépirodalmi, antropológiai, történeti írásokat közöltek a homoszexuálisok, a transzvesztiták stb. életéről, a pszeudo-hermafroditizmusról.

Hirschfeld 1903-ban készítette az első, homoszexualitással kapcsolatos kérdőívét, e szerint a németek 2,2 %-a (=1,2 millió ember) gyakorolta akkortájt a homoszexuális érintkezést. Ugyanő vezette be 1910-ben a transzvesztita fogalmát is, megkülönböztetendő a homoszexuálistól.

Hirschfeld fő műve a Szexuális Tudományok Kutatóintézete (Institut Für Sexualwissenschaft), amelyet 1919-ben, Berlinben saját pénzéből alapított. Több mint 10 ezer kötetes könyvtárat szervezett, kutatásokat folytattak. Ebben az időszakban, az első világháború utáni ún. weimari köztársaság idején Berlin a homoszexuálisok Mekkája lett. Színdarabok, propagandafilmek szóltak a homoszexualitásról, bárok nyíltak, tudományos konferenciákat rendeztek. 1921-ben szervezték a Szexuális Reformok Világszövetsége első gyűlését is.

A náci mozgalom nem hagyta szó és tettek nélkül a melegek szervezkedéseit. 1921-ben majdnem agyonverték Hirschfeld-et, 1923-ban pedig többször rálőttek. 1933-ban antiszemita, nacionalista kampány részeként az intézetet feldúlták, a könyveket elégették, az egyéb tárgyakat is megsemmisítették. Hirschfeld 1935-ben halt meg Nizzában.

Sigmund Freud (1856-1939) elvetette a veleszületett elméleteket: sem elfajulásnak, sem harmadik nem-nek nem tekintette a homoszexualitást, hanem természet és nevelés együttes hatásának tulajdonította azt. Szerinte a homoszexualitás egy szinten való "lefékezett fejlődés" eredménye. Minden ember alapvetően biszexuális, és a cél: a heteroszexualitás. Ám a homoszexuális fél attól, hogy ezt a célt elérje. Okaiban nem volt bizonyos: vagy családi helyzet indokolhatja (gyenge apa, erős anya), netán valaki a nemi szerveinek a megszállottja, illetve ha nő az illető, akkor péniszirígységben szenved. Tiltakozott a homoszexualitás büntetése miatt, nem hitt abban, hogy a homoszexualitás gyógyítható. (Levél egy amerikai anyához, 1935)

1896-ban jelent meg az első sikeres meleg lap Adolf Brand lapja, a Der Eigene.

Angliában, a viktoriánus korban börtön, sőt halálbüntetés járt érte, s egészen 1967-ig 2 év börtönnel volt sújtható a melegség. John Addington Symonds (1840-1893) az első homoszexuális tudós A homoszexualitás jelensége Görögországban (1893) című műve az első komoly angol nyelvű tanulmány. Havelock Ellis (1859-1939) angol heteroszexuális orvos és szexuálpszichológus. A homoszexualitásról (1897) szóló művében híres személyekről (pl. Michelangelo), valamint a felszabadítás úttörőiről írt. Szerinte a homoszexuális kimerült, idegbeteg családoknál jelenik meg, de ő sem tartotta szükségesnek kikezelni azt. A Sexual Inversion 1915-ben érte meg harmadik kiadását. Ellis munkássága azért jelentős, mert a műve eljutott a szűk körű nyilvánossághoz. Edward Carpenter (1844-1929) író (feminista, szocialista, vegetáriánus, meleg), az angol szexológia úttörője. Politikai forradalmat hirdetett, amely a demokrácia és a szexualitás szabadságának győzelmét hozta. A homoszexuálisoknak kiemelt szerepet tulajdonított az emancipációban. Köztes nem című műve 1908-ban jelent meg.

André Gide (1869-1951) francia író Corydon című műve - amely első meleg témájú alkotása - 1911-ben született, az első kiadás mindössze 12 példányban jelent meg, a nagyközönség csak 1924-ben ismerhette meg. Ebben párbeszédes formában az uránizmus védelmére kelt, s kijelentette: az uránizmus tanulmányozása nem csak a pszichológiai, szexológiai illetve egyéb orvosok monopóliuma.

Jelentős homoszexuális kultúra létrehozói, megalapozói voltak az alábbi, XIX. században született művészek - a már említett Withman, Wilde és Gide mellett: Verlaine és Rimbaud szenvedélyes szerelme (lásd a Teljes napfogyatkozás című filmet Leonardo Di Caprio-val). Marcel Proust (1871-1922) számára a homoszexualitás maga a pokol (Szodoma és Gomorra, Az eltűnt idő nyomában). Thomas Mann (1875-1955), az egyik legnagyobb hatású német író, akinek a családjában több homoszexuális is élt, egyik legjelentősebb művében (Halál Velencében) egy középkorú urat bűvöl el egy ifjú szépsége egy üdülőhelyen. Edward Morgan Forster (1879-1970) a XX. századi angol próza egyik legnagyobb alakja. Maurice című regénye 1913-14-ben született, de csak az író halála után, 1971-ben jelenhetett meg - nem a cenzúra, hanem maga az író tiltotta le a témája miatt: egy középosztálybeli fiatalember ráébred melegségére. A műből 1986-ban készült film Hugh Grant-tel a szereplők között. Stefan Zweig (1881-1942) Érzések zűrzavara, amely egy bensőséges tanár-diák viszonyt ábrázol, s amely regényből Michel Piccoli főszereplésével készült film a hetvenes években. Roger Martin du Gard (1881-1958) a Maumort alezredes-ben a lehetetlen szerelem mítoszát teremtette meg, a homoszexuális szerelem itt: bűn, szorongás és tragédia.

A XIX. század végére a nők gazdasági helyzete megváltozott, megnyílt az út előttük olyan társadalmi lehetőségek felé, mint például az oktatás magasabb szintje. Az "új nő" típusának felbukkanása művelt, ambiciózus, egyedülálló nőket jelentett. Formálódtak a feminista mozgalmak. Gyakran élethosszig tartó romantikus nőbarátságok alakultak ki. Vagy legalább is ezekről már tudhatunk. Amerikában Willa Cather (1873-1947) írónő majdnem 40 évig élt barátnőjével, Edith Lewis-sal. Eleanor Roosevelt-nek (1884-1962), az amerikai elnök feleségének és Lorena "Hick" Hickok politikai újságírónőnek a szenvedélyes viszonya 1941-ben olyan merész fordulatot vett, hogy Hick beköltözött a Fehér Házba. Párizsban Colette (1873-1954) írónő együtt élt Belbeuf márkinéval, miután utóbbi különvált férjétől.

hatter.hu